Álom

Egy fáradt álom kopott kövein jártam át.

Mezitláb voltam. Hogy talpamon járjon, karcolja fel az idö.

A kövekröl szedtem talpammal, a percet, a vért, lábnyomokra léptem, mert nem jó egyedül.

Mit odahordott az élet üvegtörékeny fénye, lázálma, szennye,

Azt hurcoltam el.

Hogy léket vágjak lelkén, és vad, édesen véres izét e tátongó ürességbe kenje.

Ne nevess ki és meg sem érts.

Hisz izzadt ágyak vágyai, csupa alaktalan kép csak a miénk.

Csak könyörgő kézzel nyúlhatsz.

Csak még egyszer magadhoz húzhatsz.

Csak szilánkra tört tükör e költemény.

Ne menj el. És ne várd, hogy várjak.

Majd zongorámon darabokra törlek,

Árnyam, fényem, lázálmom leszel.

Sikamlós édes véred lesz a vérem.

Ezt remélem.

A kövekről szedem, talpamat karcolom, a percekkel, sziveddel, szivedet.

Szád nem nevet ki és meg sem ért.

Ha elmész majd, sétálj fáradt álmaimban, talán várd is, ha várlak.

Kopott köveken járj, mezitláb, hogy talpadon járjon az idő.

Majd hurcold, mit odahordott életünk

Az üvegtükör lázálma, fénye, szennye.

Majd addig lábnyomodra lépek. Mert nem jó egyedül. ------ -----


© 2017
 Designs by Valeria Magyar